Az amerikai hegemónia összeomlása: A globális hatalom új dinamikája
A Hormuzi-szorosnál kirobbant válság egy fontos figyelmeztetést hordoz magában: a 21. századi hatalmi viszonyok radikális átalakulása zajlik. Az Egyesült Államok számára az igazi hosszú távú fenyegetést nem Kína katonai erősödése vagy Oroszország terjeszkedése jelenti, hanem az a szövetségi rendszer fokozatos széttöredezése, mely a második világháború óta alapját képezi globális dominanciájának.
Nyolc évtizeden át ez a stratégiai keretrendszer felülmúlta minden eddigi katonai erőt, mivel az Egyesült Államok riválisai gyengébben pozicionálták magukat. A több mint 50 szerződéses szövetségese és biztonsági partnere révén az USA történelme során először alakított ki igazán globális biztonsági rendszert. Míg Kína csupán kereskedelmi partnerekkel rendelkezik, és egyedül Észak-Korea jelenti számára a katonai szövetségest, Oroszország szövetségeseinek kapcsolatai inkább az erőszakra és függőségre támaszkodnak. Az Egyesült Államok viszont egy olyan nemzetközi koalíciót irányít, amelyben a tagállamok évtizedek óta önként vállalják, hogy biztonságukat az USA védelmére bízzák.
Az elnökök, különösen Donald Trump, alatt megfogalmazott aggodalmak a szövetségi rendszer költségeivel kapcsolatban, sok esetben nem figyeltek azok előnyére, amelyeket e szövetségek nyújtanak válság idején. A 1991-es iraki konfliktus például azt mutatta, hogy az Egyesült Államok képes volt többszörös nemzetközi haderő összeállítására a Kuvaitból való kiűzés céljából, és a NATO szövetségesek, arab partnerek, valamint ázsiai államok támogatták a közös törekvéseket.
Mindez a 2000-es években viszont már nem volt olyan egyértelmű. Bár az iraki háború során amerikai koalíció jött létre, a jelenlegi geopolitikai helyzetben a szövetségesek, miközben a feszültségek Irán körül felerősödnek, egyre inkább távolságot tartanak. A Trump-kormányzat kérésére a szövetséges országok, köztük Spanyolország, Olaszország és Németország, elutasították a szorosban való részvételt. Ausztrália és Kanada sem kívánt hajókat küldeni a misszióhoz, míg Franciaország, Japán és Dél-Korea sem írtak alá kötelezettségvállalásokat az amerikai vezetés alatt álló hadműveletekre. Nagy-Britannia szintén óvatos abban, hogy döntéseket hozzon.
Ez a helyzet éles ellentétben áll a korábbi évtizedek amerikai hatalmával, amikor a szövetségesek egyetértettek a közös fellépésben. Az elmúlt évek Trump-adminisztrációja alatt a hagyományos szövetségi kötelékek megingani látszanak, mivel a kritikus partnerek, mint Franciaország és Olaszország, már közvetlen tárgyalások lehetőségét vizsgálják Iránnal, hogy bármi áron biztosítsák kereskedelmi hajóik biztonságos áthaladását a Hormuzi-szoroson. E tevékenységek történelmileg új irányt jelentenek, és felvetik a kérdést, vajon ez a jövőbeni politikai táj a globális biztonságra nézve.
Az energiapiaci fejlemények, mint például a 100 dollár feletti olajárak és az európai gázárak meredek emelkedése, tovább fokozzák azt az aggodalmat, hogy a Hormuzi-szoros esetleges hosszabb ideig tartó lezárása komoly gazdasági nehézségeket okozhat. Ahelyett, hogy a közös katonai válaszlépések koordinálására törekednének, egyre több szövetséges kezd önálló megállapodásokat kötni, éppen azokkal az országokkal, amelyek ellen az Egyesült Államok háborút indított.
Az elkövetkező időszak számára aggasztó képet fest a szövetségek leépülése és a tagok egyesének önállósítása. Az amerikai vezető szerep alapvetően azon a felismerésen alapult, hogy ezen államok közti együttműködések elengedhetetlenek a kollektív biztonsági kötelezettségek fenntartásához. A szövetségi rendszeren kívüli megállapodások születése az alkut és a közös biztonsági hálózatok erősségét gyengíti, amit generációk alatt építettek ki és amelyek megszűnhetnek, ha nem állítanak megoldásokat a növekvő feszültségekre.
Összegzésül kijelenthetjük, hogy a globális biztonsági architektúra nemcsak a perzsa öbölre, hanem a világ minden szegletére kihatással lesz. Az egyoldalú döntések, a nem koordinált lépések és a szövetség hosszabb távú széttöredezése kritikus helyzeteket idézhetnek elő, amelyeket az Egyesült Államok hatalma és befolyása nem képes kezelni. A jövő kérdése tehát az, hogy milyen gyorsan erodálódik tovább a biztonsági együttműködés, és milyen új geopolitikai helyzetek formálódnak a következő évtizedek során.
