Húsz éve nincs rendszer a közszolgálati bérekben
A magyar közszolgálatban ahány törvény, annyi bérlogika érvényesül – állapította meg egy, a közszolgálati bérrendszerekről szóló tanulmány, amelyet október 15-én mutattak be a Magyar Közgazdasági Társaság Munkaügyi Szakosztályának rendezvényén. A kutatás szerint az állam a követelőző ágazatokat jutalmazza, a csendesebbeket nem, a nők pedig a közszférában is átlagosan 10–15 százalékkal keresnek kevesebbet.
Csóti Csaba, a Szakszervezetek Együttműködési Fórumának elnöke szerint a közszolgálatban két igazi probléma van: az elismertség hiánya és a bérrendszerek hiánya, ami pedig létezik, az nem rendszer. Emlékeztetett arra, hogy az utolsó komoly kísérlet a kiszámítható életpályára pontosan húsz éve, a Vadász János-féle reformmal történt. A versenyszféra mérési módszereinek átvétele szerinte a közszolgálatban kudarcot vallott.
Mélypataki Gábor, a Miskolci Egyetem docense a tanulmányt ismertetve elmondta: legtágabb értelmezésben nagyjából 1,1 millió ember volt érintett a közszolgálati foglalkoztatásban. A zárt, karrierelvű közszolgálat alkuja szerinte arról szólt, hogy az állam biztonságot és kiszámítható előmenetelt ad, a közszolga cserében elfogadja a nominálisan alacsonyabb fizetést. Ebből a cseréből az állam csak a számára kedvező felét tartotta meg: a rugalmasítási szabályokat átvette, a védelmi szabályokat nem, így a dolgozók kiszolgáltatottabbak lettek.
Ludányi Dávid, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem adjunktusa a közigazgatásra szűkítette a vizsgálatot, ahol szerinte már hét jogviszony él egymás mellett, és ezek nem csak szabályaikban, hanem elveikben is eltérnek. A fix illetményalap a köztisztviselőknél 2008 óta 38 650 forint, míg az erős érdekérvényesítő szerveknél az átlagkereseti alap folyamatosan emelkedik. A szabad munkáltatói mérlegelést objektív kritériumok nélkül aggályosnak tartja.
Mélypataki szerint az állam gyakran az erőt mutató területnek hirtelen illetményt emel vagy pótlékot ad, a másikat pedig megpróbálja lenyomni. A szociális területen a pótlékemelés néha nullára jött ki, mert a pótlék bármikor elvehető. Az indoklás rendre ugyanaz: a központi költségvetés, illetve az uniós források hiánya. Csóti hasonlata szerint a közszolgáltatásokat „oszloptársadalomként” szervezték meg, amelyben a leszakadók felzárkóztatása kimarad.
A statisztikai elemzés szerint az egységes bértáblák ellenére ágazatonként jelentős a nemek közötti bérkülönbség, az átlagos eltérés sokszor 10–15 százalék, olyan területeken is, ahol zömmel nők dolgoznak. Mélypataki ezt az illetményeltérítéssel és az „üvegliftjelenséggel” magyarázza: tipikusan női közegből is férfiak emelkednek vezetői pozícióba. Az uniós bértranszparencia-irányelv legfeljebb 5 százalékos eltérést engedne objektív indok nélkül, amit szerinte az állam maga sem tudna teljesíteni. A nők átlagos hátránya a tavalyi adatok szerint 17 százalék volt.
Mélypataki a közalkalmazotti bértáblát jórészt kidobná, vagy csak az alapelveit tartaná meg, és a jelenlegi politikai környezetben nem lát esélyt új, egységes nagy tábla létrehozására. Fontosnak tartja, hogy a megoldás ne egy kormányzati ciklusra szóljon, és hogy az állam ismerje meg az egyes szakmacsoportokat. Ludányi a brit „méltányos illetmény” elveire utalt: méltányos bérszint, megfelelő eljárásrend és átlátható, elszámoltatható bérezés. Csóti zárszavában hangsúlyozta, hogy a szakszervezetek nem konzultációt akarnak, hanem intézményes érdekegyeztetést, mert szerinte e nélkül nem lesz változás.
